sometimes...

jó volt elmenni 24 órás röplabdára, találkozni a régi arcokkal, azokkal is akik régen totál közömbösek voltak, jó volt a többi véndiákkal cinkosan összevonni a szemöldököt egy-egy még tojáshéjjal a seggén szaladgáló takonygóc láttán, intravénásan nosztalgiázni és egy kicsit sportolni (minden órából 10-15 percet). Utána jó volt pénzért fényképezni egy kicsit és mellette remekül szórakozni, aztán rohanni tovább, akkreditációt kikérni, szekust kerülgetve Pat Cortina-t fényképezni, vállal-ököllel-telével helyet csinálni magamnak a fotósdobogón, örülni, hogy a litvánok sem bizonyultak ellenfélnek, végignézni a plexi túloldaláról ahogy százhússzal kenődik fel rá a védő.
De a legjobb mégis az volt, mikor idejekorán leléptem a biztos győzelem helyszinéről, hogy láthatóságiban legyek asszonylondíner, kapocs a néző és lyány között, hogy lassabban, nyugi, hosszú a mozdulatsor. Imponál, amikor egy nő így rámarkol a kezemre, ahogy ő tette, de az első másfélóra után tisztáztuk, hogy másodjára én fogok alulra, ő meg fölülre. Ha sztyopus azzal hív fel, hogy legyek kvázi díszletmunkás egy nőkről, gyesről és érintőleg 1968ról szóló installáció-szellemvasút-színdarabban, nagyon nagy érdeklődést szinlelve visszamondtam volna, de hagyta hogy megnézzem magamnak, és ez így lett jól.
Aztán jött a ma, a szerkesztőség, ahol poénhegyek és pionír jókedv és aranyásó munkamorál fogadott, de estére elfogyott minden. Ahogy a gyér neonfényben a félig hidegre mikrózott csirkét eszegettem a szerk-i. konyhában, rám tört az összes hétvégi élmény visszája, a céltalanság, a magány. Senki nem nyitott rám evés közben, nem törte meg semmi ezt a sötétbe burkolózást, befaltam a tésztát (ami a csirkével ellentétben egész átmelegedett) és teljes letargiában, orángután járásban hagytam el az épületet, egyedül a pofaszőrzetem liftbéli vizsgálatakor húztam ki magam rendesen. Persze a villamosig végigpörgettem, hogy miért szaladt ki alólam a lóca egy kis hideg csirkepaprikástól, nem kellett sokáig agyalnom rajta.
Az meg van, hogy próbálod a tüdődbe szívott levegővel az egész tested súlyát megtartani, mert a gerinced, az agyad (és az én esetemben elég satnya) hátizmod szarik már az egészre? De egyszer ki kell fújni, mert a tüdőd nem erre való, a kurva életbe is.
Ahogy Lester Freamon mondaná: "the job will not save you Jimmy".