gyíkság

Dana Cooper, amerikai forgatókönyvíró elmélete szerint a nézők négy szükségletét kell kielégítenie egy jó sorozatnak. Egy: új ismeretekkel kell szolgálnia. Kettő: lehetőséget kell adnia arra, hogy a néző olyan fontos "igazságokra" döbbenjen rá, melyeket nem feltétlenül kell a saját életében megtapasztalnia. Három: ötleteket kell adnia a konfliktusokkal, nagy változással járó élethelyzetek feldolgozásához. Négy: ki kell elégítenie azt a teljesség iránti igényt, amire a tévékészüléken inneni világ nem képes - a való élettel ellentétben minden kérdést le kell zárnia, minden problémát maradéktalanul meg kell oldania, hogy igazi minta lehessen
Hogymíí? Valami nagyon nem kóser ezzel, amelyik sorozatot eddig én kíváncsian tudtam követni, jó ha az elsőt pontot kielégíti. Nézzünk már meg egy Drót, Corner, Generation Kill (Ed Burns és Dave Simon keze munkája mindhárom), vagy akár egy Mad Men epizódot. Nem azért jó ezekkel pusztítani életem drága perceit, és még drágább agysejtjeim, mert megoldást nyújtanak a hétköznap konfliktusainak feloldásához (Baltimore drognepper vagy, akit csúnyán átbaszott a busás hasznot ígérő ingatlanpanamázó szenátor? vagy Honnan szerezzünk fegyverzsírt a sivatag közepén, ha a hadsereg által kiutalt nem szavatolja, hogy mindenik golyó elhagyja a csövet?). Lófaszt. Épp nem az én hétköznapi problémáimra (és annak megoldására vagyok kíváncsi, hanem, mint azaz első pontban leszögeztetett, ismeretet szeretnék gyűjteni egzotikus tájak (fekagettók, sivatagi fegyveres konfliktusok, hatvanas évekbeli manhattani irodabelsők) egzotikus embereinek (mindenki népesítse be a felsorolt helyszíneket belátása szerint) fikciós, ámde valamilyen szinten a valóságból kivonatolt kalandjairól. Mondok egyszerűbbet. A Szupercsapat sem azért volt jó, mert láthattuk, miből fedezi egy törvény elől menekülő katonaszökevény kommandó hétről hétre az őket szállító, harmincezer dolláros GMC kisbusz javítási költségeit, vagy hogy miként jár fogfehérítésre Mr. T.